Az a gyanúm, hogy szokatlanul széles mosollyal sikerült belépnem Kurdisztán területére, ugyanis az útlevélellenőrzésnél a morcos képet vágó határőr értetlenséggel vegyes gyanakvással méregetve pecsételt az útlevelembe, majd igyekezett hangsúlyozni, hogy csak 30 napig maradhatok. Nem kérdezte, úgyhogy nem újságoltam el neki, hogy ennél hosszabb időre tervezek, csak tovább mosolyogva ellibegtem a bőröndömért. A határidő túllépése viszont drága mulatság, úgyhogy vasárnap felkerekedtünk, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyemet - és mintegy mellékesen, betekintést nyerhessek a kurdisztáni ügyintézés csodálatos világába. A telefonomat már a bejáratnál elvették, így képekkel sajnos nem tudom illusztrálni az élményt, kénytelen leszek a szavakra hagyatkozni.

A beléptetésnél külön női és férfi kapu van, itt egy unott képű csajszi egy pink cérnakesztyűben közölte, hogy halkítsam le és adjam oda a telefonjaimat. A motozást európai nőként megúsztam (mint általában), de legalább magyarázatot kaptam a kesztyűre, bár az ÁNTSZ szakvéleményét azért szívesen meghallgatnám e ruhadarab higiénés intézkedésként történő alkalmazásáról.

Bent viszonylag egyértelmű táblák mutatták az irányt, és elég nagy volt a nyüzsgés, de a segítőnk magabiztosan vágott át a tömegen, és vezetett minket azonnal a megfelelő irodába. Bent egy hölgy ült sötétkék pulcsiban, rajta váll-lappal, amitől akár rendőr is lehetett, bár errefelé vannak még kihívások egyenruha-fronton. Egy webkamerával lefényképezett, és levette az ujjlenyomatom, innen pedig elkezdődött a végeláthatatlan folyamat. A segítőnknek köszönhetően ennek a részleteit nem ismerem, ugyanis a kezébe kapott aranyszínű mappával ki-be járkált a következő másfél órában, miközben mi egy kanapén ülve figyeltük, ahogy egy kabaréjelenet keveredik a Zootropia lajháros jelenetével, kortárs kurd díszletben.

Az iroda fala szolid, liliommintás tapétával volt burkolva, amin csak néhány helyen állt fordítva a minta - OCD-vel élőknek nem javasolnám ezt az országot. A szoba egyik felét óriási bőr ülőgarnitúra foglalta el, amin biztosan jót lehetne aludni - ehhez hozzájárul az is, hogy a falon lévő klíma fixen 32 fokot árasztott magából - de ehhez sajnos túl nagy volt a forgalom. A gránitszürkén csillámló dohányzóasztal csodálatos harmóniában volt az ajtó fölött lógó aranyozott órával, a kanapé fölött elhelyezett ezüstözött Korán-idézettel, valamint az óarany keretben díszelgő Barzani-fotóval - aki példamutatóan büszkén vállalja a korát, nem élve holmi beautyface-effektus által nyújtott optikai illúzióval, bár ebben az esetben talán nem ártott volna.

A szoba másik oldalán (a nagyfőnök fent említett portréja alatt) helyezkedik el a két íróasztal, a lényegi munka szentélye. Ebben az országban sokat adnak az állagmegőrzésre, ennek jegyében a monitorok hátulján még rajta volt a védőfólia, ahogy egyébként a falon lévő tévé szélén is. Az elektronikai eszközök megóvása mellett a használati tárgyak élettartamára is gondosan ügyelnek a helyiek, valószínűleg ennek érdekében volt lefóliázva az egyik forgószék háttámlája. A kényelem növelése érdekében az ülőfelületen egy szőnyeg is elhelyezésre került - bizonyára segít megakadályozni a szivacs idő előtti felpuhulását. Tulajdonképpen a a csoda, hogy a vendégeknek fenntartott ülőgarnitúra nem volt lefóliázva, ez bizonyára csak valami átmeneti állapot lehetett.

Ilyen inspiráló környezetben öröm lehet a munka, de az íróasztalok mögött ülő két ember erről aligha tudna hosszasan mesélni. Mármint a munkáról, mert nagyon erős túlzással lehetne csak azt állítani, hogy az általunk megfigyelt másfél órában bármelyikük dolgozott volna. A lefóliázott széken ülő férfi a tévét nézte, ami normál hangerővel működött egész idő alatt. Néhányszor ugyan megzavarták az elmélyülésben, de néhány, erős gesztikulációval kísért, emelt hangon kiadott utasítást követően ezek a vétkesek hamarosan továbbálltak. Eközben a nő, aki engem is lefényképezett, fülhallgatóban ült, és a telefonját babrálta. Ő egy fokkal jobban viselte, hogy megzavarják, becsülettel lefényképezett még vagy négy embert, és kiosztott pár aranyozott mappát. 

Kicsit gyanakodtunk, hogy vajon mit csinál a telefonon, mert egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a webkamera egyenesen Dani ölébe mutat, aki némi csípőmozgással azonnal tesztelte a helyzetet, de a nő vagy nagyon jól adta a pókerarcot, vagy tényleg csak véletlenül csúszott le az eszköz a monitorról, mert fel se nézett, csak a tévénéző kollégája villantotta felénk a rosszalló pillantásokat, úgyhogy onnantól igyekeztünk csendesebben fulladozni a röhögéstől. 

Később abban is biztos lettem, hogy a meredt telefonbámulás indoka nem egy fényképszerkesztés-tanfolyam. Nem vagyok egy fotogén alkat, az igazolványképeken pedig ez általában tovább súlyosbodik, de ígérem, hogy ezek után egyik személyi okmányomra sem fogok panaszkodni. Itt ugyanis a téglalap alakú képből úgy állítják elő a négyzet alakot, hogy összenyomják az eredeti képet, amitől mindenki úgy néz ki, mintha a fejére esett volna egy zongora, mindez 1×1 centis méretben, színesben. A várakozás megtette a hatását, eszem ágában sem volt tiltakozni, így teljes az élmény. Az ellenőrzőpontokhoz meg majd elviszem magammal ugyanazt a ruhát, hogy be tudjanak azonosítani, mert a kép arra csak korlátozottan alkalmas.

---

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 2014-es válság óta a kormányzati dolgozók a bérüknek nagyjából a negyedét kapják meg, ami bizonyára nem pozitív irányban befolyásolja a munkakedvüket, még úgy sem, hogy a munkaidő legkésőbb 2-kor véget ér. Nagy szerencse, hogy megszakadniuk láthatóan nem kell.