Az a gyanúm, hogy szokatlanul széles mosollyal sikerült belépnem Kurdisztán területére, ugyanis az útlevélellenőrzésnél a morcos képet vágó határőr értetlenséggel vegyes gyanakvással méregetve pecsételt az útlevelembe, majd igyekezett hangsúlyozni, hogy csak 30 napig maradhatok. Nem kérdezte, úgyhogy nem újságoltam el neki, hogy ennél hosszabb időre tervezek, csak tovább mosolyogva ellibegtem a bőröndömért. A határidő túllépése viszont drága mulatság, úgyhogy vasárnap felkerekedtünk, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyemet - és mintegy mellékesen, betekintést nyerhessek a kurdisztáni ügyintézés csodálatos világába. A telefonomat már a bejáratnál elvették, így képekkel sajnos nem tudom illusztrálni az élményt, kénytelen leszek a szavakra hagyatkozni.

A beléptetésnél külön női és férfi kapu van, itt egy unott képű csajszi egy pink cérnakesztyűben közölte, hogy halkítsam le és adjam oda a telefonjaimat. A motozást európai nőként megúsztam (mint általában), de legalább magyarázatot kaptam a kesztyűre, bár az ÁNTSZ szakvéleményét azért szívesen meghallgatnám e ruhadarab higiénés intézkedésként történő alkalmazásáról.

Bent viszonylag egyértelmű táblák mutatták az irányt, és elég nagy volt a nyüzsgés, de a segítőnk magabiztosan vágott át a tömegen, és vezetett minket azonnal a megfelelő irodába. Bent egy hölgy ült sötétkék pulcsiban, rajta váll-lappal, amitől akár rendőr is lehetett, bár errefelé vannak még kihívások egyenruha-fronton. Egy webkamerával lefényképezett, és levette az ujjlenyomatom, innen pedig elkezdődött a végeláthatatlan folyamat. A segítőnknek köszönhetően ennek a részleteit nem ismerem, ugyanis a kezébe kapott aranyszínű mappával ki-be járkált a következő másfél órában, miközben mi egy kanapén ülve figyeltük, ahogy egy kabaréjelenet keveredik a Zootropia lajháros jelenetével, kortárs kurd díszletben.

Az iroda fala szolid, liliommintás tapétával volt burkolva, amin csak néhány helyen állt fordítva a minta - OCD-vel élőknek nem javasolnám ezt az országot. A szoba egyik felét óriási bőr ülőgarnitúra foglalta el, amin biztosan jót lehetne aludni - ehhez hozzájárul az is, hogy a falon lévő klíma fixen 32 fokot árasztott magából - de ehhez sajnos túl nagy volt a forgalom. A gránitszürkén csillámló dohányzóasztal csodálatos harmóniában volt az ajtó fölött lógó aranyozott órával, a kanapé fölött elhelyezett ezüstözött Korán-idézettel, valamint az óarany keretben díszelgő Barzani-fotóval - aki példamutatóan büszkén vállalja a korát, nem élve holmi beautyface-effektus által nyújtott optikai illúzióval, bár ebben az esetben talán nem ártott volna.

A szoba másik oldalán (a nagyfőnök fent említett portréja alatt) helyezkedik el a két íróasztal, a lényegi munka szentélye. Ebben az országban sokat adnak az állagmegőrzésre, ennek jegyében a monitorok hátulján még rajta volt a védőfólia, ahogy egyébként a falon lévő tévé szélén is. Az elektronikai eszközök megóvása mellett a használati tárgyak élettartamára is gondosan ügyelnek a helyiek, valószínűleg ennek érdekében volt lefóliázva az egyik forgószék háttámlája. A kényelem növelése érdekében az ülőfelületen egy szőnyeg is elhelyezésre került - bizonyára segít megakadályozni a szivacs idő előtti felpuhulását. Tulajdonképpen a a csoda, hogy a vendégeknek fenntartott ülőgarnitúra nem volt lefóliázva, ez bizonyára csak valami átmeneti állapot lehetett.

Ilyen inspiráló környezetben öröm lehet a munka, de az íróasztalok mögött ülő két ember erről aligha tudna hosszasan mesélni. Mármint a munkáról, mert nagyon erős túlzással lehetne csak azt állítani, hogy az általunk megfigyelt másfél órában bármelyikük dolgozott volna. A lefóliázott széken ülő férfi a tévét nézte, ami normál hangerővel működött egész idő alatt. Néhányszor ugyan megzavarták az elmélyülésben, de néhány, erős gesztikulációval kísért, emelt hangon kiadott utasítást követően ezek a vétkesek hamarosan továbbálltak. Eközben a nő, aki engem is lefényképezett, fülhallgatóban ült, és a telefonját babrálta. Ő egy fokkal jobban viselte, hogy megzavarják, becsülettel lefényképezett még vagy négy embert, és kiosztott pár aranyozott mappát. 

Kicsit gyanakodtunk, hogy vajon mit csinál a telefonon, mert egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy a webkamera egyenesen Dani ölébe mutat, aki némi csípőmozgással azonnal tesztelte a helyzetet, de a nő vagy nagyon jól adta a pókerarcot, vagy tényleg csak véletlenül csúszott le az eszköz a monitorról, mert fel se nézett, csak a tévénéző kollégája villantotta felénk a rosszalló pillantásokat, úgyhogy onnantól igyekeztünk csendesebben fulladozni a röhögéstől. 

Később abban is biztos lettem, hogy a meredt telefonbámulás indoka nem egy fényképszerkesztés-tanfolyam. Nem vagyok egy fotogén alkat, az igazolványképeken pedig ez általában tovább súlyosbodik, de ígérem, hogy ezek után egyik személyi okmányomra sem fogok panaszkodni. Itt ugyanis a téglalap alakú képből úgy állítják elő a négyzet alakot, hogy összenyomják az eredeti képet, amitől mindenki úgy néz ki, mintha a fejére esett volna egy zongora, mindez 1×1 centis méretben, színesben. A várakozás megtette a hatását, eszem ágában sem volt tiltakozni, így teljes az élmény. Az ellenőrzőpontokhoz meg majd elviszem magammal ugyanazt a ruhát, hogy be tudjanak azonosítani, mert a kép arra csak korlátozottan alkalmas.

---

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 2014-es válság óta a kormányzati dolgozók a bérüknek nagyjából a negyedét kapják meg, ami bizonyára nem pozitív irányban befolyásolja a munkakedvüket, még úgy sem, hogy a munkaidő legkésőbb 2-kor véget ér. Nagy szerencse, hogy megszakadniuk láthatóan nem kell.

Erbil Kurdisztán legnagyobb városa, és egyben regionális főváros, kb. egymillió lakossal és annyi befejezetlen építkezéssel, amibe a fél országot be lehetne költöztetni. A befejezetlenül meredező vasbeton szörnyek között néhol látni magasabb toronyházakat, köztük sok hotelt, de a magánházak általában kétszintesek (földszint + 1 emelet), lapos tetővel, legtöbbször erkéllyel. Az anyagi helyzet függvénye, hogy ebből mit sikerül kihozni, de a pénz és az jó ízlés találkozása viszonylag ritka errefelé, az előbbi meglétét valószínűleg az aranyozott korlátok, műmárvány borítások és pálmafás, faragott külső tartóoszlopok minél eklektikusabb kombinációja hivatott kifejezni. A giccsparádé az ajtón belépve még ennél is súlyosabb méreteket ölt, egyetlen nappali berendezése képes lehet olyan sokkot kiváltani, amit csak minimalista lakásbelsőket ábrázoló képek órákon át történő nézegetése tud valamelyest kompenzálni. 

A belső terek viszonylag tágasak, ami lehetővé teszi a giccsek egyenletes elosztását, illetve biztosítja, hogy ne legyen cigiszag úgy sem, hogy bent dohányoznak, a hőszigetelés teljes hiányával kombinálva viszont télen elég kellemetlen, mert gyakorlatilag lehetetlen felfűteni bármilyen helyiséget.
A fűtési rendszer ismeretlen fogalom, az elviselhető hőmérséklet előállítása így sokkal kalandosabban történik, mint egy szabályozógomb tekergetése. Első körben ott van legjobb barátunk, a hősugárzó, ami a konnektorba dugva a 2 méteres környezetében képes átöltözésre is alkalmas hőmérsékletű aurát keletkeztetni - szigorúan csak a fűtőszál magasságában, úgyhogy töredékére csökkent a reggel a szekrény előtt "mit vegyek fel" jellegű tanakodással töltött idő. A fűtés ezen egyszerű és szagtalan módjával annyi a probléma, hogy az áram nemcsak viszonylag drága, de kissé instabil is. Az állami áramszolgáltatás naponta kb. 4 órán át működik, teljesen kiszámíthatatlan időpontokban, a fennmaradó rövidke időszakra a generátorállomásról kell áramot venni. A két rendszer közötti átkapcsolás zökkenőmentessége egyelőre nem biztosított, azaz ilyenkor áramszünet van az egész környéken. A generátorból az áramot amperben adják, az ezzel kapcsolatos középiskolai fizika tananyagot pedig volt szerencsénk tapasztalati alapon átismételni, a gyors tanuláshoz pedig komoly motivációt jelentett, hogy túlterhelésre (ehhez a két szoba fűtése és és a hűtőszekrény üzemeltetése mellett gyakorlatilag semmilyen más nagyobb fogyasztóra nem volt szükség) a ház központi biztosítéka lekapcsol. Ebben nem a váratlanul érkező töksötét jelenti az igazi kihívást, hanem az, hogy a kapcsolótábla az utca végén található villanyoszlopon van, az érkezésem hetében pedig éjjelente nagyjából -5 fok volt, így viszonylag emlékezetes élmény volt kikísérletezni, hogy mekkora fokozatig lehet feltekerni a hősugárzókat, hogy ne kelljen 20 percenként kimászkálni visszakapcsolni.

A hő előállításának másik kulcsfontosságú eszköze a kerozinfűtő, alias R2D2. Ami nekünk van, az tele tankkal nagyjából 12 órán keresztül ad valódi tábortűz-élményt: körülállva-ülve lehet melegedni nála, és büdös lesz utána az ember ruhája - illetve tulajdonképpen az egész lakás. Szerencsére ez senkit nem zavar, mert a villanyfűtés fentebb kifejtett nehézségei miatt általában ez a megszokott módszer - az otthon új illata, limited edition. Az eszköz tankolása egyébként úgy történik, hogy van egy óriási tartály a tetőn, ebből vezet le egy cső a lichthofba, amin van egy csap - tulajdonképpen olyan, mint egy kerti slag, csak víz helyett kerozin jön belőle. Biztonsági instrukció: "ha nagyon ég, akkor azért gyere ki onnan!" 

A tetőn egyébként nemcsak kerozinos tartály van, hanem két vizes is, amit tartálykocsiból töltenek. A csapvíz így elvileg nem iható, de nagyjából az első fogmosáskor sikerült belekortyolnom, meg párszor azóta is, és sosem volt tőle semmi bajom, se színe, se szaga. A konyhában mindenesetre van egy nagyon pöpec vizes tartályunk, amit csapvízzel kell feltölteni, ami átfolyik egy szűrőn, így már tutira iható lesz. A kedvencem viszont a gázos autó, ami zenélve járja az utcákat, mint a Family Frost, csak épp gázpalackot lehet róla venni. A mi főzőlapunk ezzel működik, nem tudom, milyen egy átlag háztartás, de az elektromos rendszert ismerve, és figyelembe véve egy átlag hétvégi ebédnek álcázott lakomán előforduló kajamennyiséget, nem lennék meglepve, ha az itteni háziasszonyok általában a gáztűzhely hívei lennének.

Szemétszállítás ugyan van, de az utcán járva ez nem mindig látszik. Az elképesztő mennyiségű vizespalackot szinte senki nem nyomja össze, de egy laza csuklómozdulattal bárhol eldobják, ahogy minden más szemetet is. Szinte mindent műanyagba csomagolnak, lehetőleg több rétegben, és két adag kajához a biztonság kedvéért odatesznek négy műanyag villát is. A szemeteléssel pedig nem kímélik a természetet sem, az utakat mindenütt eldobált hulladék szegélyezi, ha kimennek piknikezni valahová, egyszerűen mindent otthagynak maguk után. Nyilván van ennek az országnak néhány sokkal égetőbb problémája, mint a hulladékkezelés, de elég szomorú látvány.

Az infrastrukturális kihívások listája nem lenne teljes egy kulcsfontosságú téma érintése nélkül, ami természetesen a WC. A magánházakban általában van angol WC, sőt, a vendéglátóipari egységekben is, de vidéken, illetve a benzinkutakon általában lehetőség nyílik a combizmok edzésben tartására - ezt végiggondolva már kezdem érteni, hogy a konditeremben miért mindenki csak karra gyúr, egy lábnap az Európában megszokottnál kicsit több kockázatot rejt magában. Sportszerű nehezítés, hogy papír helyett jobb esetben egy zuhany, rosszabb esetben egy locsolókanna áll rendelkezésre - a továbbiakat mindenkinek a fantáziájára bízom. 

Mindebben az a szép, hogy én tényleg ezt akartam. Nagyjából a mesterképzés alatt lettem biztos abban, hogy terepen szeretnék dolgozni - a nemzetközi humanitárius és fejlesztési segélyezés már csak egy ilyen műfaj, általában ott van rá szükség, ahol a szélessávú internet, a 4G hálózat és a házközponti fűtés/hűtés nem adottság. Ennek ellenére viszonylag nehéz belekezdeni egy ilyen karrierbe, mert nyílt titok, hogy a belépő szintű pozíciókban is elvárás a tereptapasztalat - ez pontosan a "frissdiplomás, legalább 5 év releváns szakmai tapasztalattal" kategória, egy kis extra csavarral. Már a sokadik sikertelen próbálkozás után a UNHCR-nál HR-es barátom így foglalta össze a lényeget: "az a baj, hogy sosem dolgoztál olyan országban, ahol nincs angolvécé." Ez a mondat gyakran eszembe jut, és ilyenkor még jobban kell nevetnem, mert most itt vagyok, és a helyzet az, hogy mindezzel együtt sem szeretnék máshol lenni.

Soha véget nem érőnek érzett két és fél hónapnyi szakmai és lelki felkészülés (=türelmetlen várakozás) után hirtelen Ferihegyen találtam magam 49,5 kiló poggyásszal (50 volt a limit, hiába, a kicentizés mindig jól ment) meg az útlevelemmel, hogy végre elkezdődjön, amit már annyira vártam. 

A megelőző néhány nap nem éppen az alvásról szólt, viszont kezdtem mélységesen együtt érezni azokkal az emberekkel, akik úgy döntenek, hogy 100 darabban maximálják a személyes tárgyaik számát. Sajnos ehhez a projekthez már késő volt hozzáfogni, de végül (kevés kivétellel) minden a helyére került - legalábbis a megfelelő városba. A kialvatlanság a 8 órás isztambuli várakozást kicsit tűrhetőbbé tette, mert simán elüldögéltem egy helyben zombi üzemmódban úgy is, hogy egész idő alatt 1 órán át volt csak internetkapcsolatom. 

Ahogy a gép megkezdte az ereszkedést, nekem úgy lett egyre szélesebb a mosolyom, amin az sem változtatott, hogy az egyik bőröndömet sikerült megtörni, így mindjárt érkezéskor lehetőségem nyílt megtapasztalni a közel-keleti ügyintézés szépségeit, méghozzá egyből haladó szinten, azaz hajnali fél 3-kor. Megküzdöttem az elemekkel, és kijutottam a külső terminálra, ahol Dani egy Miss Hungary feliratú táblával várt - ezt gondosan megőriztem :) (az erbili reptérre nem lehet csak úgy bemenni, van egy távolabbi, külső terminál, itt lehet várni az érkezőket, a két épület között busz jár, kb. 10 percenként. Nem lenne vele semmi baj, ha a sofőr tudna a padka mellé parkolni, de így legalább hasznát láttam a crossfitnek, mert 25 kilós bőrönddel is simán tudok fel- és lelépek egy lépcsőfoknyit).

Némi welcome eperpálinka elfogyasztását követően valamikor hajnali 4-5 körül kidőltem, és másnapra ki is jött az összes stressz, szóval a nap nagy részét alacsony intenzitású tevékenységgel - pihenéssel - sikerült eltölteni, valamint erőt vettem magamon, és kipakoltam a bőröndökből is - sűrű fogadkozások közepette, miszerint le fogom redukálni a cuccaim mennyiségét, mert ez így nem állapot. 

Másnap reggel, mikor felhúztam a sötétítőt, tényleg elbizonytalanodtam, hogy hol vagyok, ugyanis csinos kis hóréteg lepte be az erkélykorlátot, a szomszéd ház tetejét és az udvarukban álló narancsfát is. Bár télen szokott esni a hó, a helyi kollégák szerint arra 20 éve nem volt példa, hogy így meg is marad. Már dörzsöltük a tenyerünket, hogy ebédidőben honnan fogjuk jól lefényképezni a várost, de 10 óra körül kisütött a nap, és egy óra múlva nyoma sem látszott a hónak.

skyline a tetőről hóval...

... és 2 óra múlva

Hó ide vagy oda, megkezdődött a munka az irodában, illetve bemutatkoztam a konzulátuson is, ezzel kapcsolatban pedig sikerült leszűrni azt a tanulságot, hogy ha már van névjegykártyám, akkor praktikus magamnál tartani belőle, mikor kimozdulok a házból - idővel biztosan sikerül megszokni. A konzulátuson egyébként kedvesen elmondták, hogy hogyan öltözzek, hova menjek, és leginkább hova nem. Megnyugtattam őket, hogy természetesen távol áll tőlem mindennemű vagánykodás, és szigorúan csak a kertbe megyek ki, világosban, ha Dani figyel az ablakól. Már csak arra kell ügyelnem, hogy fenntartsam ezt a gondosan kialakított benyomást a további tartózkodásom idejére :)

Mivel itt a péntek a vasárnap, a szombat meg a szombat, ezért csütörtök a péntek (és a vasárnap a hétfő, szóljon, aki nem érti), úgyhogy a hét utolsó munkanapját team-ebéddel koronáztuk meg, amit a város központjában lévő Citadella melletti bazár legtutibb helyén a Yasin Kebab-ban fogyasztottunk el. Meglepő módon itt kebabot lehet kapni - és csak azt, de választhatsz, hogy csirkéből vagy húsból (vegetariánusoknak nagyon óvatosan kell fogalmazniuk errefelé, mert attól, hogy valamiben nincs hús, csirke még jó eséllyel igen). A hatalmas adag saláta természetesen jár, ahogy a joghurtospohárban érkező Ayran is (mint az iskolatej). A hely viszonylag kicsi és zsúfolt, és várni kell az asztalra, de megéri. Lányos zavaromban elkövettem azt a hibát, hogy nem örökítettem meg a lakomát, de sebaj, majd legközelebb. 

látvány a Citadelláról