Erbil Kurdisztán legnagyobb városa, és egyben regionális főváros, kb. egymillió lakossal és annyi befejezetlen építkezéssel, amibe a fél országot be lehetne költöztetni. A befejezetlenül meredező vasbeton szörnyek között néhol látni magasabb toronyházakat, köztük sok hotelt, de a magánházak általában kétszintesek (földszint + 1 emelet), lapos tetővel, legtöbbször erkéllyel. Az anyagi helyzet függvénye, hogy ebből mit sikerül kihozni, de a pénz és az jó ízlés találkozása viszonylag ritka errefelé, az előbbi meglétét valószínűleg az aranyozott korlátok, műmárvány borítások és pálmafás, faragott külső tartóoszlopok minél eklektikusabb kombinációja hivatott kifejezni. A giccsparádé az ajtón belépve még ennél is súlyosabb méreteket ölt, egyetlen nappali berendezése képes lehet olyan sokkot kiváltani, amit csak minimalista lakásbelsőket ábrázoló képek órákon át történő nézegetése tud valamelyest kompenzálni. 

A belső terek viszonylag tágasak, ami lehetővé teszi a giccsek egyenletes elosztását, illetve biztosítja, hogy ne legyen cigiszag úgy sem, hogy bent dohányoznak, a hőszigetelés teljes hiányával kombinálva viszont télen elég kellemetlen, mert gyakorlatilag lehetetlen felfűteni bármilyen helyiséget.
A fűtési rendszer ismeretlen fogalom, az elviselhető hőmérséklet előállítása így sokkal kalandosabban történik, mint egy szabályozógomb tekergetése. Első körben ott van legjobb barátunk, a hősugárzó, ami a konnektorba dugva a 2 méteres környezetében képes átöltözésre is alkalmas hőmérsékletű aurát keletkeztetni - szigorúan csak a fűtőszál magasságában, úgyhogy töredékére csökkent a reggel a szekrény előtt "mit vegyek fel" jellegű tanakodással töltött idő. A fűtés ezen egyszerű és szagtalan módjával annyi a probléma, hogy az áram nemcsak viszonylag drága, de kissé instabil is. Az állami áramszolgáltatás naponta kb. 4 órán át működik, teljesen kiszámíthatatlan időpontokban, a fennmaradó rövidke időszakra a generátorállomásról kell áramot venni. A két rendszer közötti átkapcsolás zökkenőmentessége egyelőre nem biztosított, azaz ilyenkor áramszünet van az egész környéken. A generátorból az áramot amperben adják, az ezzel kapcsolatos középiskolai fizika tananyagot pedig volt szerencsénk tapasztalati alapon átismételni, a gyors tanuláshoz pedig komoly motivációt jelentett, hogy túlterhelésre (ehhez a két szoba fűtése és és a hűtőszekrény üzemeltetése mellett gyakorlatilag semmilyen más nagyobb fogyasztóra nem volt szükség) a ház központi biztosítéka lekapcsol. Ebben nem a váratlanul érkező töksötét jelenti az igazi kihívást, hanem az, hogy a kapcsolótábla az utca végén található villanyoszlopon van, az érkezésem hetében pedig éjjelente nagyjából -5 fok volt, így viszonylag emlékezetes élmény volt kikísérletezni, hogy mekkora fokozatig lehet feltekerni a hősugárzókat, hogy ne kelljen 20 percenként kimászkálni visszakapcsolni.

A hő előállításának másik kulcsfontosságú eszköze a kerozinfűtő, alias R2D2. Ami nekünk van, az tele tankkal nagyjából 12 órán keresztül ad valódi tábortűz-élményt: körülállva-ülve lehet melegedni nála, és büdös lesz utána az ember ruhája - illetve tulajdonképpen az egész lakás. Szerencsére ez senkit nem zavar, mert a villanyfűtés fentebb kifejtett nehézségei miatt általában ez a megszokott módszer - az otthon új illata, limited edition. Az eszköz tankolása egyébként úgy történik, hogy van egy óriási tartály a tetőn, ebből vezet le egy cső a lichthofba, amin van egy csap - tulajdonképpen olyan, mint egy kerti slag, csak víz helyett kerozin jön belőle. Biztonsági instrukció: "ha nagyon ég, akkor azért gyere ki onnan!" 

A tetőn egyébként nemcsak kerozinos tartály van, hanem két vizes is, amit tartálykocsiból töltenek. A csapvíz így elvileg nem iható, de nagyjából az első fogmosáskor sikerült belekortyolnom, meg párszor azóta is, és sosem volt tőle semmi bajom, se színe, se szaga. A konyhában mindenesetre van egy nagyon pöpec vizes tartályunk, amit csapvízzel kell feltölteni, ami átfolyik egy szűrőn, így már tutira iható lesz. A kedvencem viszont a gázos autó, ami zenélve járja az utcákat, mint a Family Frost, csak épp gázpalackot lehet róla venni. A mi főzőlapunk ezzel működik, nem tudom, milyen egy átlag háztartás, de az elektromos rendszert ismerve, és figyelembe véve egy átlag hétvégi ebédnek álcázott lakomán előforduló kajamennyiséget, nem lennék meglepve, ha az itteni háziasszonyok általában a gáztűzhely hívei lennének.

Szemétszállítás ugyan van, de az utcán járva ez nem mindig látszik. Az elképesztő mennyiségű vizespalackot szinte senki nem nyomja össze, de egy laza csuklómozdulattal bárhol eldobják, ahogy minden más szemetet is. Szinte mindent műanyagba csomagolnak, lehetőleg több rétegben, és két adag kajához a biztonság kedvéért odatesznek négy műanyag villát is. A szemeteléssel pedig nem kímélik a természetet sem, az utakat mindenütt eldobált hulladék szegélyezi, ha kimennek piknikezni valahová, egyszerűen mindent otthagynak maguk után. Nyilván van ennek az országnak néhány sokkal égetőbb problémája, mint a hulladékkezelés, de elég szomorú látvány.

Az infrastrukturális kihívások listája nem lenne teljes egy kulcsfontosságú téma érintése nélkül, ami természetesen a WC. A magánházakban általában van angol WC, sőt, a vendéglátóipari egységekben is, de vidéken, illetve a benzinkutakon általában lehetőség nyílik a combizmok edzésben tartására - ezt végiggondolva már kezdem érteni, hogy a konditeremben miért mindenki csak karra gyúr, egy lábnap az Európában megszokottnál kicsit több kockázatot rejt magában. Sportszerű nehezítés, hogy papír helyett jobb esetben egy zuhany, rosszabb esetben egy locsolókanna áll rendelkezésre - a továbbiakat mindenkinek a fantáziájára bízom. 

Mindebben az a szép, hogy én tényleg ezt akartam. Nagyjából a mesterképzés alatt lettem biztos abban, hogy terepen szeretnék dolgozni - a nemzetközi humanitárius és fejlesztési segélyezés már csak egy ilyen műfaj, általában ott van rá szükség, ahol a szélessávú internet, a 4G hálózat és a házközponti fűtés/hűtés nem adottság. Ennek ellenére viszonylag nehéz belekezdeni egy ilyen karrierbe, mert nyílt titok, hogy a belépő szintű pozíciókban is elvárás a tereptapasztalat - ez pontosan a "frissdiplomás, legalább 5 év releváns szakmai tapasztalattal" kategória, egy kis extra csavarral. Már a sokadik sikertelen próbálkozás után a UNHCR-nál HR-es barátom így foglalta össze a lényeget: "az a baj, hogy sosem dolgoztál olyan országban, ahol nincs angolvécé." Ez a mondat gyakran eszembe jut, és ilyenkor még jobban kell nevetnem, mert most itt vagyok, és a helyzet az, hogy mindezzel együtt sem szeretnék máshol lenni.