Soha véget nem érőnek érzett két és fél hónapnyi szakmai és lelki felkészülés (=türelmetlen várakozás) után hirtelen Ferihegyen találtam magam 49,5 kiló poggyásszal (50 volt a limit, hiába, a kicentizés mindig jól ment) meg az útlevelemmel, hogy végre elkezdődjön, amit már annyira vártam. 

A megelőző néhány nap nem éppen az alvásról szólt, viszont kezdtem mélységesen együtt érezni azokkal az emberekkel, akik úgy döntenek, hogy 100 darabban maximálják a személyes tárgyaik számát. Sajnos ehhez a projekthez már késő volt hozzáfogni, de végül (kevés kivétellel) minden a helyére került - legalábbis a megfelelő városba. A kialvatlanság a 8 órás isztambuli várakozást kicsit tűrhetőbbé tette, mert simán elüldögéltem egy helyben zombi üzemmódban úgy is, hogy egész idő alatt 1 órán át volt csak internetkapcsolatom. 

Ahogy a gép megkezdte az ereszkedést, nekem úgy lett egyre szélesebb a mosolyom, amin az sem változtatott, hogy az egyik bőröndömet sikerült megtörni, így mindjárt érkezéskor lehetőségem nyílt megtapasztalni a közel-keleti ügyintézés szépségeit, méghozzá egyből haladó szinten, azaz hajnali fél 3-kor. Megküzdöttem az elemekkel, és kijutottam a külső terminálra, ahol Dani egy Miss Hungary feliratú táblával várt - ezt gondosan megőriztem :) (az erbili reptérre nem lehet csak úgy bemenni, van egy távolabbi, külső terminál, itt lehet várni az érkezőket, a két épület között busz jár, kb. 10 percenként. Nem lenne vele semmi baj, ha a sofőr tudna a padka mellé parkolni, de így legalább hasznát láttam a crossfitnek, mert 25 kilós bőrönddel is simán tudok fel- és lelépek egy lépcsőfoknyit).

Némi welcome eperpálinka elfogyasztását követően valamikor hajnali 4-5 körül kidőltem, és másnapra ki is jött az összes stressz, szóval a nap nagy részét alacsony intenzitású tevékenységgel - pihenéssel - sikerült eltölteni, valamint erőt vettem magamon, és kipakoltam a bőröndökből is - sűrű fogadkozások közepette, miszerint le fogom redukálni a cuccaim mennyiségét, mert ez így nem állapot. 

Másnap reggel, mikor felhúztam a sötétítőt, tényleg elbizonytalanodtam, hogy hol vagyok, ugyanis csinos kis hóréteg lepte be az erkélykorlátot, a szomszéd ház tetejét és az udvarukban álló narancsfát is. Bár télen szokott esni a hó, a helyi kollégák szerint arra 20 éve nem volt példa, hogy így meg is marad. Már dörzsöltük a tenyerünket, hogy ebédidőben honnan fogjuk jól lefényképezni a várost, de 10 óra körül kisütött a nap, és egy óra múlva nyoma sem látszott a hónak.

skyline a tetőről hóval...

... és 2 óra múlva

Hó ide vagy oda, megkezdődött a munka az irodában, illetve bemutatkoztam a konzulátuson is, ezzel kapcsolatban pedig sikerült leszűrni azt a tanulságot, hogy ha már van névjegykártyám, akkor praktikus magamnál tartani belőle, mikor kimozdulok a házból - idővel biztosan sikerül megszokni. A konzulátuson egyébként kedvesen elmondták, hogy hogyan öltözzek, hova menjek, és leginkább hova nem. Megnyugtattam őket, hogy természetesen távol áll tőlem mindennemű vagánykodás, és szigorúan csak a kertbe megyek ki, világosban, ha Dani figyel az ablakól. Már csak arra kell ügyelnem, hogy fenntartsam ezt a gondosan kialakított benyomást a további tartózkodásom idejére :)

Mivel itt a péntek a vasárnap, a szombat meg a szombat, ezért csütörtök a péntek (és a vasárnap a hétfő, szóljon, aki nem érti), úgyhogy a hét utolsó munkanapját team-ebéddel koronáztuk meg, amit a város központjában lévő Citadella melletti bazár legtutibb helyén a Yasin Kebab-ban fogyasztottunk el. Meglepő módon itt kebabot lehet kapni - és csak azt, de választhatsz, hogy csirkéből vagy húsból (vegetariánusoknak nagyon óvatosan kell fogalmazniuk errefelé, mert attól, hogy valamiben nincs hús, csirke még jó eséllyel igen). A hatalmas adag saláta természetesen jár, ahogy a joghurtospohárban érkező Ayran is (mint az iskolatej). A hely viszonylag kicsi és zsúfolt, és várni kell az asztalra, de megéri. Lányos zavaromban elkövettem azt a hibát, hogy nem örökítettem meg a lakomát, de sebaj, majd legközelebb. 

látvány a Citadelláról